A szentáldozáshoz már az áldozási ének felhangzásakor induljunk el. Az elindulással nem kell várni addig, amíg az áldoztató a helyére kiáll.
Az Oltáriszentség a mennyei Atya ajándéka gyermekei számára, ezért az Oltáriszentséget kapjuk, tehát a szentmisén senki sem áldoztatja meg önmagát, csak a pap. Ebből következően nem megengedett, hogy az áldozók maguk vegyék ki a szentségtartóból a Szentséget.
A szertartásrend nem írja elő, hogy keresztet vessünk, amikor sorra kerülünk az áldozáskor, de lehet.
Kell-e térdet hajtanunk, amikor a Szentség elé lépünk? Szabad térdet hajtani, de nem kötelező.
Az áldozó maga választja meg, hogy állva vagy térdelve áldozik.
Kizárólag azért megyünk ki áldozni, hogy áldozzunk, és nem másért, például nem azért, hogy áldásban részesüljünk.
Az Oltáriszentség vételét megelőző jó testi és lelki előkészület ellenére legyünk tudatában annak, hogy a szentáldozásra nem vagyunk méltók. Az Úr az, aki a vételre méltat minket, de nem azért, mert már szentek vagyunk, hanem éppen azért, hogy megszentelődjünk. Mindezért a kellő áldozatot meghozni akkor lesz kedvünk és indíttatásunk, ha fontolóra vesszük azt, hogy „az Eukarisztiában benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk” (II. Vatikáni Zsinat). Ezért az Oltáriszentség Egyházunk és a személyes életünk középpontja.
XII. Piusz pápa a gyakori szentgyónás áldásairól eképpen szólt (1943, jún. 29.): „…ahhoz, hogy napról-napra serényebben haladjon valaki az erény útján, nagyon is ajánlatos a gyakori szentáldozás jámbor szokása, melyet nem a Szentlélek sugallata nélkül vezetett be az egyház, mert hiszen e szokás növeli a helyes önismeretet, erősíti a keresztény alázatosságot, gyökeresen kiirtja az erkölcsi hibákat, szembeszáll a lélek hanyagságával és lanyhaságával, megtisztítja a lelkiismeretet, erősíti az akaratot, lehetővé teszi az üdvös lelkivezetést és magának a szentségnek erejével gyarapítja a kegyelmet.”
