Ki kell tartanunk abban az irányban, hogy különös szerepet tulajdonítsunk a vasárnapi eucharisztikus ünneplésnek és magának a vasárnapnak, a hit különleges napjaként tartva számon, a feltámadt Úr napjaként, amikor – mint hetenként ismétlődő valódi Húsvéton – megkapjuk a Szentlélek ajándékát. A keresztény időt kétezer év óta „a hét első, szombatot követő napjának” (vö. Mk 16,2.9; Lk 24,1; Jn 20,1) az emlékezete tagolja, amikor a feltámadt Krisztus a béke és a Szentlélek ajándékát adta az apostoloknak (vö. Jn 20,19-23). Krisztus feltámadása az az eredeti esemény, melyre a keresztény hit épül (vö. 1Kor 15,14), s mely az idő misztériumának közepén foglal helyet, egyben pedig megelőlegezi az utolsó napot is, amikor majd újra eljön Krisztus dicsőségben.
Szeretném tehát szorgalmazni, hogy az eucharisztia ünneplésén való részvétel minden megkeresztelt számára valóban a vasárnap szíve legyen. Olyan elkötelezettség ez, melyről nem szabad lemondanunk, s amellyel nemcsak kötelességet teljesítünk, hanem azért veszünk részt rajta, mert szükségszerű eleme a valóban tudatos és hitvalló keresztény életnek. Olyan évezredbe lépünk, melyet a kultúrák és vallások összekeveredése jellemez, még a korábbi keresztény országokban is. Számos vidéken csak „kisded nyáj” (Lk 12,32) a keresztények csoportja, vagy legalábbis azzá válik. Ez a körülmény azzal a kihívással szembesít, hogy – igen gyakran magunkra maradva vagy nehézségekkel küszködve – a korábbinál jóval határozottabban kell kiállnunk sajátosságaink mellett.
Az egyik ilyen sajátosság éppen a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége. Amikor azonban Isten családjaként minden héten egybegyűlnek a keresztények az élet Igéjének és Kenyerének asztala körül, akkor a vasárnapi szentmise a szétszóródás ellen is felvértezi őket. Azzá a kitüntetett hellyé válik, ahol állandóan hirdetjük és megvalósítjuk a közösséget. Az Úr napja, éppen a szentmisén való részvétel által, az Egyház napjává is válik, és általa az Egyház hatékonyan betöltheti az egység szentségének szerepét.
(Szent II. János Pál pápa, Az új évezred kezdetén c. apostoli levelének 35. és 36. pontjából)
