Minden vallásban szokásos gyakorlat leborulni Isten előtt, elsősorban az iszlámban. Az Ószövetség hírül adja, hogy Ábrahám arcra borult Isten előtt, amikor találkozott Vele (vö. Ter 17,3; 24,26). Krisztus is arcra borult, amikor az Olajfák hegyén imádkozott (vö. Mt 26,39). A korai egyházban, de különösen a középkorban, a leborulás igen kedvelt volt a hívők körében. A liturgiában ma már csak nagypénteken találkozunk vele, illetve a diakónusok, papok, apátok és püspökök szentelésekor; és persze fogadalomtételkor. A leborulás alázatot, alávetettséget, odaadást, tehetetlenséget fejez ki. Beismerjük, hogy por vagyunk.

A leborulás kifejezi, hogy egész testünkkel mutatjuk meg Isten iránti imádatunkat. Erről a gesztusról mindig a következő zsoltárvers jut eszembe: „Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 63,2). Ekkor megelevenedem, és érzem, hogy egész testemben kinyújtózom Isten felé, vágyódom utána. Ez a gesztus magában foglalja életerőnket, és a nagyobb elevenség után vágyakozunk. A leborulásban meg tudok érezni valamit ebből az elevenségből. A Fenségessel való egyesülés iránti minden vágyakozásomat bele tudom foglalni ebbe a gesztusba. Akkor megsejtem, hogy egyedül Isten tudja csillapítani legmélyebb vágyamat, érzem ezt testemmel és minden érzékemmel. Nemiségemmel is Istent imádom.

Néha azonban érzem ennek a testtartásnak a másik vonatkozását: „De én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya, s a népek megvetettje” (Zsolt 22,7). Megtapasztalom mélységes tehetetlenségemet, hogy nem tudok magamon segíteni, hogy por vagyok, s hogy Istennek kell a porból fölemelnie, hogy élhessek.

Ha ez a rítus megjelenik a liturgiában, az a legnagyobb fokú megrendültség jele. Amikor a szentelendő pap vagy apát mindenki szeme láttára lefekszik a padlóra, s eléneklik fölötte a Mindenszentek litániáját, világosan érezni lehet, hogy a pap vagy az apát tisztsége nem a saját érdeme, hanem minden kegyelem, hogy Isten fölemel minket a porból, felmagasztal és trónra ültet. Tekintélyünket tőle kaptuk. Lehetünk gyengék is hivatalunkban, mert ő fölemel minket, s elküldi nekünk Lelkét, Akinek erejéből beszélünk és cselekszünk.

(A. Grün — M. Reepen, Az imádkozó ember gesztusa, Pannonhalma 2000.)