Ahogy nem mindenki részesült a golgotai keresztáldozaton való fizikai jelenléte miatt a megváltás gyümölcseiből, talán belátható, hogy a szentmisén való pusztán fizikai jelenlét sem részeltet személyesen minket annak gyümölcséből.

Hogy mi lehet a gyümölcstelenség oka, azt talán mindannyian sejtjük: a szándékunkkal és a részvételünk módjával lehet a probléma, ezért mindennél fontosabb érdekünk megérteni a helyes szándék és helyes részvétel mibenlétét.

A helyes szándék összefügg azzal, hogy mit gondolunk – mit tanítottak nekünk – a szentmise lényegéről. Ha azt gondoljuk, hogy a szentmise közösségi vacsora, az utolsó vacsorára való emlékezés, netán annak megismétlése, és nem megváltó és engesztelő áldozat, akkor egy ideológia rabjai vagyunk, és gyümölcsök, kegyelem nélkül fogunk kiszáradni, mint borostömlő a füstön – ahogy a zsoltáros mondja. És ugyanez mondható el, ha azonos súlyúnak véljük az áldozásban megnyilvánuló vendégséget az engesztelő áldozattal, mert ezáltal vendégként mi kerülünk a középpontba. Ez a szemlélet az embert helyezte a középpontba Isten helyett, és a szentmise központi vezérlő elvének háttérbe szorulását, sőt, eltűnését eredményezte. Ez az elv ugyanis az, hogy a szentmisén Isten dicsősége áll a középpontban, nem az ember.

Felidézhetjük magunkban azokat a momentumokat a katolikus szentmiséből, amelyekben tömjénezés történik, és láthatjuk, hogy ezek a szentmise azon részei közben történnek, amelyeknél az „eredeti” történésben, a szenvedése közben Jézust gyalázták, gúnyolták, nem adták meg azt, ami neki jár. Ilyen értelemben a szentmise az, “ahogyan az áldozatnak történnie kellett volna”, megadva közben Istennek azt, ami neki jár, különlegesen is a minket megváltó szenvedéséért és haláláért: a dicsőséget, a tiszteletet és az áldást.

És ehhez a dicsőséghez, tisztelethez és áldáshoz mindig társul a mi bűnbánatunk, amely következik a valós helyzetünk felismeréséből.

(A tevékeny részvétel és a szentmise vágyott gyümölcsei – részlet)