Sok népnél az ülés is az imádság egy testtartása. Az ember ülve, összeszedetten meditál, befelé hallgatózik Isten színe előtt, Istenbe merülve figyel a csendre. Az ülés a korai
szerzetességben is a meditáció lényeges tartása volt. Néha úgy határozzák meg a szerzeteseket, mint olyan embereket, akik a sivatagban vagy a cellájukban ülnek, tudatosan lemondanak a mozgás késztetéséről, kitartanak Isten színe előtt, s ülve és hallgatva várnak, hogy Istennel egyesülhessenek. A korai egyházban a hívek általában ültek az istentiszteleten, a voltaképpeni imádságokhoz azonban felálltak.

Élete során Jézus elsősorban olyankor ül, amikor tanítványait oktatja (Mt 5,1). Az ülés számunkra is a gondolkodás, az Úrra való odafigyelés tartása: „Mária odaült az Úr lábához és hallgatta szavait” (Lk 10,39). Az ülés testtartásában befogadóképesek vagyunk. Ha a liturgia alatt ilyen egyenesen és összeszedetten ülünk a padban, Isten szava, melyet az olvasmányban hallunk, mélyre esik belénk. Nemcsak a fülünkkel és a fejünkkel hallunk, hanem a szívünkkel is, az egész testünkkel. Isten szava eltalál és megváltoztat minket. Az ülés a meditáció testtartása, éber ülés, nyitott mindenre, ami a hallgatás során felszínre kerül, és amit Isten a hallgatásban mondani akar nekünk.

Az ülés egyik már feledésbe merült jelentése a trónolás. Tudatosan egyenes háttal ülünk, és elképzeljük, hogy részesedünk Krisztusnak a gonosz és a halál fölötti uralmában, lelkünk ellenségei fölötti uralmában. A trónolás révén megérezzük saját méltóságunkat. Királyi gyermekek vagyunk, akiket isteni élet tölt be és átjár a Lélek. Kegyelemből trónolunk, nem saját teljesítményünk eredményeképpen. Isten fölmagasztalt minket a porból és trónra ültetett.

Ha kipróbáljuk ezt a tartást, megsejtünk valamit megváltásunk titkából. Megérezzük, milyen jót tesz nekünk ez a tartás, milyen újnak, másnak, tágasnak és szabadnak éljük meg magunkat, szoros kapcsolatban Istennel és lényünk valódi magvával. Megsejtünk valamit abból a bizalomból, amit Krisztus ajándékoz nekünk, hiszen már most részesedünk az ő győzelmében minden fölött, ami árthat nekünk. Semmi nem lehet már ártalmunkra, semmi nem választhat el minket a Jézus Krisztussal való közösségtől.”

(A. Grün — M. Reepen, Az imádkozó ember gesztusa, Pannonhalma 2000.)