Lévén ez a vasárnap az egyházi év csúcspontja, minden vasárnapnak anyja és forrása, illő, hogy ezen a napon a lehető legünnepélyesebb legyen a szentmise. Ez persze nem a külsőséges díszítőelemek halmozását kell hogy jelentse, hanem azt, hogy a liturgia belső valóságából fakadó ünnepélyesség a legmesszemenőbben érvényesüljön.

Fontos például, hogy az introitus valóban bevonulás legyen, amely alatt az igazi introitus hangozzék: „Feltámadtam, és újból veled vagyok, reám tetted a kezedet, alleluja.” Jézus első szava ez Atyjához feltámadása után; amint a kereszten haldokolva, úgy dicsőségébe belépve is az Atyához fordul, ismét csak a zsoltár szavát véve ajkára. Akkor emberségében átérezte az Istentől való távolságot, melyet a bűn okozott, most ismét vele van, visszavezetve a tékozló emberiséget az atyai házba. Isten kezének említése újból csak a teremtésre utal, illetve a Szentlélekre, akivel az Atya Krisztus testét feltámasztotta az örök dicsőségre.

Ezúttal is igazolódik, hogy egy ősi introitust nem lehet helyettesíteni a legsikerültebb népénekkel sem, amely minden szépségével együtt sem tesz mást, mint felidézi, megénekli a feltámadás eseményét. Érezzük, hogy itt sokkal többről van szó: ez az ének az isteni személyek párbeszédének egzisztenciális mélységébe és a közöttük folyó szüntelen életáradás magasába emel.

Hasonló a helyzet a collectával: „Isten, ki a mai napon Egyszülötted által a halált legyőzve az örökkévalóság kapuját számunkra megnyitottad, add nekünk, kérünk, hogy akik az Úr feltámadásának ünnepeit üljük, a te Szentlelked megújítása által az élet világosságában feltámadjunk.”

Az ünnepi szentmisén és Húsvét nyolcadában külön figyelem illeti a keresztkutat, amely feldíszítve áll, és a húsvéti gyertyát, melynek lángja az egész húsvéti időben minden szent cselekmény alkalmával ég.

Barsi Balázs — Dobszay László: Húsvétvasárnap – részlet