A logóban szemlélhető jelenet egy mandorlában helyezkedik el, amely az ókeresztény és a középkori ikonográfiából ismert motívum; Krisztus isteni és emberi természetére utal. A három ovális, koncentrikus kör a kék színtől a majdnem feketéig belülről kifelé fokozatosan világosodva jelenti: a) Isten misztériumának áthatolhatatlanságát. b) A sötétebb színek mélysége utal a mindent megbocsátó atyai szeretet végtelenségére. c) Krisztus megváltó tettére utal, aki kiviszi az embert a bűn és a halál éjszakájából. d) A világ fényének már nincs értelme, mert az egyetlen fény Krisztus, aki ott ragyog az emberiség szívében.
Rupnik atya az ezer évvel ezelőtt élt keresztény művészek által meghatározott szabályok alapján válogatta a színeket a mozaikhoz. A vörös a vér, az élet és Isten színe; a kék az ember színe, az egyetlen teremtményé, aki képes az égre tekinteni; a fehér a szentháromságos életet tükrözi vissza; a zöld a teremtett világot jeleníti meg; a fekete pedig az éjszakát és a halált. Krisztus fehér, mert dogmatikai szempontból a pokolba Krisztus lelke, szellemi élete száll alá, a teste fent marad a sírban. A fény, vagyis a Fiú örök élete száll alá.
Ádám alakja, akit a vállán visz, eredetileg zöld színű volt, az aranyozással azonban új színt kapott, amely nem zöld, de nem is teljesen arany: a megváltás, a megszentelődés útján haladó emberiséget jeleníti meg.
Nemcsak a színeket választotta ki a művész az ősi hagyomány alapján. A rajz középkori jellege, az arcok őskeresztény művészetre jellemző merevsége arról árulkodik, hogy posztmodern szellemben alkotott. A művész meglepő magyarázatot adott erre: „Véget ért egy korszak, a modernség kora, amely a reneszánsztól századunkig tartott. Az új korszak ismét organikus korszak lesz. A kritika, az ész, az intellektus, az egyetem, a kutatás ideje után most ismét eljön az élet ideje. Azokban a történelmi korokban, amelyekben az elsőbbség az életé, a kultúra mindig szimbolikus, költői, metaforikus: ebből emelkedik ki az élet.”
Rupnik atya szerint Ferenc pápa maga is megtestesíti a posztmodern kornak ezt az élet felé való nyitottságát. Az ember kiszabadul az absztrakciók és az intellektualizálás labirintusából. Ferenc pápa mélységesen emberi szavaiból és gesztusaiból az evangéliumi irgalmas atya képe rajzolódik ki – hangsúlyozza Rupnik –, a Jó Pásztoré, aki nem módszerek és gondolatok körül forog, hanem odafordul az emberekhez. „Pápasága már az új korszak része, nem a régié, az újdonság próféciája. Gesztusai önmagukban is szimbolikusak, a teológia nemes értelmében. Az isteni és emberi világ egymásban fejeződik ki. Amikor Krisztus kilehelte lelkét a kereszten, mi felfogtuk ezt a leheletet, és elkezdtünk lélegezni. A képen ezért van ilyen közel egymáshoz Krisztus és Ádám.”
A megjelenítés a maga egyszerűségében nagy kifejezőerővel bír. A felszínes tekintet könnyen elsiklik felette, pedig a logó megértésének kulcsa éppen maga a tekintet, amelyet az Irgalmasság arca kezdetű pápai bulla ihlette, amelynek első mondata: „Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca.” „Isten oly módon nézi az embert, hogy az ember képes érteni. Oly módon kommunikál vele, hogy az ember képes látni. És amit az ember lát, azt látja Isten is. Az ember elkezd Isten módján látni. Ez Krisztus isteni embersége. Ebben látszik, hogy Krisztus magára vette az egész emberiséget” – foglalta össze a művész az alkotás mondanivalóját.
